[Az írás eredeti, bővebb változata, tudósítással és videóval együtt megtalálható:
https://hiros.hu/sport/kerekpar/iv-szep-kihivas—szellel-szemben-is-lehet—videoval
]

Szóval. Amikor az első Szép Kihívást rendezték, nagyjából akkor kezdtem el bringázni. Fogalmam sem volt róla, mi vár rám, de fejembe vettem, hogy megpróbálom. Az is benne volt, hogy nem sikerül, hogy minimum négyszer belehalok, de azok alapján, amit olvastam, ahogy a kecskeméti bringások (országútisok és túrázók) beszéltek róla, egyértelműen éreztem, hogy ott a helyem! Aztán végül csak helyem volt ott, mert munkahelyi elfoglaltság miatt nem tudtam részt venni a kihíváson. Hej, de keseregtem!

De már akkor elhatároztam, ha törik, ha szakad, a második kihívás a rajtvonalon ér. Tulajdonképpen jól is volt ez így. Hiszen volt valami, ami motivált, ami arra sarkallt, hogy az előttem álló egy évben sokat tekerjek, élményeket, kilométereket és cimbiket gyűjtsek, és agyam még csak nyomokban se tartalmazzon kétségeket a felől, hogy végig tudom csinálni a kétszáz kilométeres túrát.

Így is lett. Faltam a kilométereket, és vártam, mikor lehet a II. Szép Kihívásra regisztrálni. És eljött a nap, és ott álltam, és tudtam, menni fog ez. Ment is, de azért nem volt ez annyira egyszerű. Mégis alig vártam, hogy jöjjön az újabb!

2017-re már sikerült olyan kecskeméti bringás eseményeken részt vennem, mint a Háztájit az aszfaltra, a Vad Kunság, melyek viszont már nem annyira a túráról, mint az izgalomról, a versengésről, a határok komoly feszegetéséről szóltak. Ezzel együtt pedig kezdtem figyelni, kik azok az emberek, akikkel körülbelül egy szinten mozgok, akiket jó lenne magam köré gyűjteni, hogy együtt haladjunk, fejlődjünk, és húzzuk egymást.

És el is érkezett a III. Szép Kihívás, ahol már ott volt a fiam (aki időközben igazolt versenyző lett a Kecskeméti Első Sor Egyesületben Sáfár Tamásnál), az ő fiatal csapattársai, és ott voltak az új biciklis cimbik is. Farkas Misi, Csorba Józsi, Molnár Tibi, B. Kovács Norbi. Így vágtunk neki csoportostul az új kétszázasnak, mely már a megfordított útvonalon futott. Ez jót is tett a megmérettetésnek, ugyanis így nem a végére került az utolsó 100 kilométeres borzalmas aszfalt, hanem azt még frissen küzdöttük le. Ahogy kellett, hullott is szét a kis csapat, ki kicsit erősebb volt, ki kevésbé, ki elhúzott, ki lemaradt, de egy mag próbált egyben maradni. Az élmény, hogy közösségben, egymást húzva-támogatva faltuk a kilométereket, nagyon sokat hozzátett ahhoz, hogy a következő kihívás még várósabb legyen.

Az elkövetkezendő egy év aztán nagyon sok változást hozott. Nem csak újabb kemény bringás eseményeken vettünk részt, de igazi kis csapatot alakítottunk. A VeloMelo+ negyven körüli/inkább feletti tagjai Sáfár Tamás vezényletével rendszeres edzések és téli alapozás után álltak rajthoz a IV. Szép Kihíváson. Sajnos volt, aki nem ért rá, és volt olyan is, aki egy sajnálatos baleset miatt nem vehetett részt velünk a nagy menetben. Farkas Misi egyik lábát ugyanis térd alatt amputálták, így fél év kényszerpihenőre vonult. De nem adta fel, azon küzdött, hogy mielőbb újra nyeregbe pattanjon. A VeloMelo+ ebben az időszakban bizonyította először, hogy valóban csapatként működik. Együtt szurkoltunk, küzdöttünk Misivel, hogy újra tekerhessen. Hogy velünk tekerhessen! Ezért volt hatalmas öröm, hogy ő is ott volt családjával az Auchan parkolóban május 6-án. Ugyan még nagyon korai lett volna nekimennie a 207 kilométernek, de feleségével és lányukkal letekerték a családi távot. Úgy, hogy messze mindenki előtt értek be!

Szóval jól megszeretgettük egymást, kiörömködtük magunkat, és rajthoz álltunk. Hajas Tibi, Molnár Tibi, Márton Jani, B. Kovács Norbi és én a VeloMelo+-ból, fiam és Hajagos Pista bácsi, Nagy Tomi, a Csorba tesók a Piroska Kecskeméti Első Sorból. Újdonság volt, hogy a rajtnál a közel 300 bringást úgy szelektálták, hogy előre engedték azokat az országúti bringásokat, akik gyorsabb tempót szerettek volna menni. Így kerültünk mi is előre.

És itt mutatkozott meg újra, hogy a VeloMelo+ egy csapat. Mert együtt küzdöttük végig a 207 kilométert. Együtt faltuk a banánt Ladánybenén, az első frissítőponton, együtt nyeltük a frissen leszórt vörös port (néha sarat) a Méntelek-Kerek-Bene kereszteződésből Lajosmizse felé kanyarodva, és együtt szenvedtük át magunkat a Lajosmizse-Nagykőrös-Kocsér közötti úttalan utakon. Itt úgy néz ki az út, mintha aknamezőn tekerne az ember, ahol már az utolsó is felrobbant, és a biztonság kedvéért jól megszórták a megmaradt aszfaltdarabokat bombákkal.

Volt aztán félpályás lezárás, felmarás, minden, ami nehezítheti a haladást, de ami mindennél komolyabb volt, az a szél! Valahogy nem akart hátulról fújni. Soha. Szemből viszont annál inkább. Kis csapatunk egyre jobban fáradt, de a tempót nem csökkentettük. Tudtuk, ha gyorsan megyünk, gyorsabban elérjük Tiszakécskét, a második frissítőpontot. De nem így volt. 32-34 km/h-s átlagtempóval sem éreztük, hogy közelednénk. És egyszer csak, amikor már mind a meghalás szélén álltunk, jött a szentkirályi út! Egy balossal rátértünk, és olyan pofaszelet kaptunk, hogy majdnem hátratolt bennünket Szentkirályig. De mi előre szerettünk volna menni, így sűrűbben váltva egymást, kicsikartunk egy 28 km/h közötti tempót. Ami pont elég volt ahhoz, hogy beessünk Kécskére, mielőtt elért volna bennünket a vég. A szokásos zsíros kenyér-hagyma-ásványvíz kombó után már indultunk is Kiskunfélegyházára.

Tudtuk jó, hogy Tiszaalpár felé a táj szépsége, az út minősége, és a széljárás is mosolyt csal arcunkra. Így is volt. Felvettünk egy 36-38 km/h-s tempót, és egyszer csak már a félegyházi péksütiket majszoltuk. Feltöltődve vágtunk neki a Jakabszállás-Orgovány-Izsák szakasznak, ahol azért már többeken érezhető volt a fáradtság. De mi senkit nem hagytunk ott az út szélén! Ha kellett, közösen lassítottunk vagy álltunk meg, ha kellett egy vagy két ember lemaradt, és felhúzta azt, aki kezdett elkészülni az erejével. Orgoványon friss víz a kútból, Izsákon friss sör a pultból, utolsó igazoló aláírás az itinerre (és sok-sok kedves, biztató mosoly és szó), és irány Ballószög, Kadafalva, Kecskemét! Az átlag 25km/h, a szél szemből. 16 óra körül be is futott kis csapatunk, és benne voltunk az első ötvenben. Kenyérlángos, frissítő, és széles vigyorok. Megcsináltuk! Jövőre Misi is jön velünk, és Gabi is, és Niki is. Hogy teljes legyen a csapat. Mert, hogy ott leszünk az V. Szép Kihíváson, az nem kérdés!

A szerző a Kecskeméti Médiacentrum újságírója

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük